Pszichodráma

Tomi Janežič: 1981, Újvidéki Színház – Desiré Central Station, Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka

Mondják, hogy a házigazda, Urbán András többször magyarázta, hogy a posztjugoszláv színház más, mint a desiré. Azt viszont már én (sajnos a szlovén színház ismeretének magabiztos hiányában) vallom be, hogy az 1981 budapesti léptékkel szokatlan terjedelme ellenére is más, mint amilyennek eddig én a szlovén undergroundot képzeltem a csodás NSK, a rock and roll és a performansz után szabadon. Nem jobb vagy rosszabb, de finomabb, visszafogottabb, emberi és „előadás”.

Nemcsak magyar, de európai léptékben is hatalmas színházi vállalkozás az 1981. Mégis érzek egy kis pályázatszagot abban, hogy a szlovén sztárrendező tizenkét előadást készít tizenkét városban, több országban, mindegyiket egy adott évnek szentelve 1972–1983 között. Gondolom, nem sokan fogják látni az összeset – a rendező, Tomi Janežič esetleges életrajzíróján kívül. Bár jövőre havonta műsoron lesz belőlük egy Európa Kulturális Fővárosában, a szlovén Nova Goricában, nem mellesleg (vagy éppen hogy mellesleg?) a rendező szülővárosában. Én az 1981-gyel kezdem a sorozatot (az 1978-ról lásd Deczki Sarolta cikkét: Haláltánc Temesváron, ÉS, 2024/13., márc. 28.), és bár sok minden lenyűgöz, kezdjük a közönséggel.

Pontosabban saját korlátaimmal, mert úgy illik, hogy akkor már tegyük szóvá: ahogy a magyar színház, úgy e rovat engem érintő része is kissé vízfejű. Amikor viszont végre nem az, nyilván előtérbe tolakodik a közönség kérdése: kiknek szól az 1981? Talán főleg azoknak, akik a) beszélnek szerbül, és követik az újvidéki társulathoz csatlakozó Jasna Đuričić és Boris Isaković okán kétnyelvű előadás improvizatív, ezért fordítás nélkül maradt részeit; b) ennél is valószínűbb, hogy a helyi nézőben – aki nem létezik, hiszen sokféle –, a volt Jugoszlávia multikulti állampolgáraiban, de leginkább bizonyos életkortól fölfelé sok mindent megpendíthet ennek a még békebeli, de már például durva inflációtól sújtott korszaknak a színpadi felelevenítése, kiben emlékek, kiben családi történetek formájában. Már az első felvonásban jegyrendszerről, jegyért kapható benzinről beszélnek a szereplők. Ehhez adódik, hogy a színészeket jól ismeri a rendező és a közönség, akikkel együtt nézzük az 1981-et a Desiré Fesztiválon. Holott Janežič előadása elsőre nem „desirés”. Punk vagy under¬ground helyett míves eposz. Meghívását mégis indokolja, hogy a mesélő kikacsingat. Boros Kinga írta okos kritikájában, hogy mintha azt mondaná ezzel: nézd, a nyolcvanas évek óta több kütyünk lett, hasít a mesterséges intelligencia, de én konzervatív fószer vagyok, még mindig a színházat szeretem, ezért leplezem le magam, és ezért sem akarok úgy tenni (bár én is vetítek), mintha a valóságot látnád, noha a történetek forrása itt nem az irodalom, hanem a valóság. Mondják, hogy a házigazda, Urbán András többször magyarázta, hogy a posztjugoszláv színház más, mint a Desiré. Azt viszont már én (sajnos a szlovén színház ismeretének magabiztos hiányában) vallom be, hogy az 1981 budapesti léptékkel szokatlan terjedelme ellenére is más, mint amilyennek eddig én a szlovén undergroundot képzeltem a csodás NSK, a rock and roll és a performansz után szabadon. Nem jobb vagy rosszabb, de finomabb, visszafogottabb, emberi és „előadás”.

Azt írtam, „emberi”, mert az 1981 nemcsak a nyolcvanas éveket ünnepli, hanem az Embert. De ideális közönségét az „emberiségnél” azért jóval behatároltabbnak képzelem, mint azt feljebb pedzegettem, és még ha a rendező számolt is az utaztatással. A színészek szintén az új helyszínnel, az újvidéki és a szabadkai tér közti különbségekkel kezdik – azt mondják, előző este kapták meg az első jelenet javított szövegét –, egyúttal csipkelődve elvégzik a színikritikus munkáját: az volt a cél például, hogy ez az oszlop régebbi benyomást keltsen (látvány: Branko Hojnik és Marina Sremac). Csakhogy Magyarországról érkezve nem a díszlet és a jelmezek archaizáló stílusa repít másik világba, inkább az, hogy ebben a lett Alvis Hermanis nyomorban-is-boldog szereplőit vagy Kusturica balkáni ricsaját idéző világban ténylegesen láncdohányoznak a színpadon. Mármint igazi cigivel. (Szabadkán mindenhol lehet zárt térben dohányozni.) A dohány pedig (a szó direkt és átvitt értelmében) számomra nagyobb időutazás, mint a trendi retró, bár a cigibűznek tagadhatatlanul van – ha nem is szívnám minden este – egy kétségtelen hitelességszaga. Ezzel azt is próbálom mondani, hogy nosztalgikus témája miatt az 1981-nek van egy rétege, amely be van ágyazva közegébe.

Kívülről érkezve a valódi tartalmat nem annyira gigaprojektben, korrajzban és nem is a személyességben szimatolom (nem kötik az orrunkra, hogy itt a színészek saját néven, sok esetben saját történeteiket játsszák), inkább abban a csalafintaságban, ahogy mesélnek. Mondjuk a nagyapa szerepében Boris Isaković harmadik személyben beszél erről a Borisról. Elmondja róla, hogy haldoklik, és közben pszichodrámásan beállítja, ki hová álljon a halottas ágya mellett. Vagy ugyanő hosszan monologizál Crnkovity Gabriella „Gabriellájának” arról, miért töltött látogatása alatt zavarában húsz percet a klotyón, de a poén az, hogy a végén kvázi visszavonja az egészet: „legalábbis ezt mondta volna, ha lett volna hozzá bátorsága”. Ez a humort, eltartást, személyességet és meglepetést adagoló mese nemcsak izgalmasan csúsztatja össze a valóságot a vágyakkal, de a pszichodrámát se véletlenül említem. Már az előadás után tudom meg, hogy Janežičnek van egy pszichodrámás múltja. A módszer nyomai az 1981-ben is felfedezhetőek, aki vett már részt hasonló „szeánszon”, tudja, milyen erős hatása tud lenni az efféle játéknak, különösen, ha az embert eltalálja egy, már a játszó személy számára érzékeny emlék. Világos, hogy a színészeknek ez nem mindig fikció, nem mindig hagyományos értelemben vett szerep, hanem sok esetben éppenséggel a valóság. Akinek olyan pillanat adódik ebben a kaleidoszkópban, mint Krizsán Szilviának, amint megkönnyez egy örökre elveszett ötévest, azt nehéz elfelejteni.

Szintén a pszichodráma hatása lehet a „korvak” szereposztás. Van, hogy fiatalabb játssza az idősebb nagyapját. A bonyolult szerb–magyar családtörténet szövevényében bárki lehet bárki. Hamar elengedem, hogy kövessem a soknemzedékes és -szereplős családregényt, melyben a színészek számtalan szerepbe lépnek: mintha idős emberek mesélnék bonyolult családi viszonyaikat a sok ismeretlen névvel. Az 1981 maga is tele van idős, akár magatehetetlen, de korántsem kedvüket vesztett emberekkel, akiket itt gondoskodó fiatalabbak vesznek körül. Az elbeszélő pedig még rólunk is gondoskodott, például azzal, hogy ügyelt megvonni a nyúlagyú néző helyett-helyettünk a párhuzamokat. Ugyanígy nem számít Janežič számára a nemi kétosztatúság, mégis az életkor letojásával ér el erősebb hatást. Összemosva idősíkokat, egyidejűségeket, időtlen pillanatokat állít elő, és ez annyiban érdekes, hogy a cselekményt is a gondoskodó szeretetkapcsolatok e derűs ritmikája alkotja.

Amikor a magatehetetlen anyját ápoló Dániel – Huszta Dániel – kezében virágcsokorral kacag, később szteppel tolószékbe kényszerült, demens anyjának, akkor megmutat valami szokatlant, hogy a nehéz pillanatokban is lehetséges az öröm. Elsőre ez már-már hollywoodi, ami nekem jól is esett, bár még így (és fenti találgatásaimmal együtt) sem magától értetődő, hogy egy négy és fél órás, nem mindig könnyen követhető produkció sikert arat egy kilencvenezer fős városban. Mert ha már kikacsintás, leplezzük csak le azt is, hogy a szabadkai közönség sem magától lett. Ennek megteremtése lehetett az igazi gondoskodó munka: főként az említett Urbán Andrásé.

Forrás: Élet és irodalom LXVIII. évfolyam, 51–52. szám, 2024. december 19.