Az Újvidéki Színház társulati tagjai a történeteiket, az érzéseiket, a múltjukat és a jövőjüket játsszák, mi pedig velük érzünk és utánuk gondolunk. PROICS LILLA KRITIKÁJA.
Tomi Janežič 1981 című új bemutatóját a végén azonnal újranéztem volna az elemi hatásmechanizmusa miatt, mert úgy találtam, hogy ebben annyiféle és olyan erejű érzelem van, hogy én azt rögtön még egyszer szeretném. Aztán visszagondolva az előadás intellektualitása még ennél is jobban lenyűgözött. Egy-két ponton talán túlfűtöttnek is mondanám – de nemcsak az én ízlésem egyedi, mindenki másé is –, így ezt a formát, a munkát, aminek ez lett az eredménye, kicsit sem kifogásolom.
Ha egymás mellé teszem az 1978-at és az 1981-et, mint egy sorozat egymást követő részeit, amelyek hasonló módon készültek, mégis más kerekedett ki az egyikből, mint a másikból, hiszen másik társulat másik csoportdinamikái, másféle történetei alapján folyt a munka. Utóbbi érzelmileg annyira magával rántott, mint az Adria, miközben arra pontosan emlékszem, hogy a temesvári előadás is mélyre ásott (az aljzatbetont is megbontva) – csak egészen másképp.
