Kik ma az Álmodozók akikről Bernardo Bertolucci filmje mesél, vannak olyan emberek akik még ártatlanul hisznek abban, hogy a világ jobb lehet?
Ebben az elidegenedett korban hol található az igazi lázadás?
Hajlamosak vagyunk átlépni a kispolgári kereteinken és lázadni?
Vajon ott van a lázadás a színházakban, a szabadság képzelt terében?
Ezekre a kérdésekre próbál meg választ adni az Álmodozók című előadás.

Szereplők:

Matthew ‒ Szalai Bence
Isabelle ‒ Elor Emina
Théo ‒ Gombos Dániel
Catherine ‒ Ferenc Ágota
Jacques ‒ Huszta Dániel
Anyu ‒ Figura Terézia
Apu ‒ Kőrösi István

A szövegkönyvet Gilbert Adair története nyomán, Bertolt Brecht, Noam Chomsky, Ulrike Meinhof, a Láthatatlan Bizottság írásait és más dokumentumokat felhasználva írta: Lénárd Róbert
Díszlet: Lénárd Róbert és Puskás Zoltán
Kosztüm: Puskás Zoltán
Hang: Dienes Ákos
Fény: Illés Attila
Ügyelő, súgó: Lovas Csilla és Bíró Alekszandra
Smink: Bojana Radović
Plakát: Gombos Dániel
Fotó: Srđan Doroški
Rendező: Lénárd Róbert

Az előadás támogatója: Újvidék Város Kulturális Hivatal

* * *

Elor Emina: Ma nincsenek álmodozók... Nincs elég erős vízió. Ötlettelenek vagyunk, közhelyesek. Nem vagyunk eredetiek. Tele vagyunk kommersz sablonötletekkel... Nincs koncepció. Igazi, értékes, érdemleges. Butaságok vannak. Sok butaság. Elakadtunk a régi kerékvágásban... Juj, de alternatív vagyok, jaj de mély vagyok. Uh, most milyen jól megmondtam! Unalmas. Ezek az álmodozók is... Gyerekek...

Szalai Bence: Nem vagyok benne biztos, hogy mi is az amiről az Álmodozók "álmodozói" álmodnak, de szerintem mindenkinek jobb, hogy nem élünk a három főszereplő által vizionalizált világban, amire a legmegengedőbb jelző talán az aberrált. A világ sokkal összetebb annál, mint hogy transzparensen jól mutató szlogenekkel egy csapásra meg lehetne változtatni. Ezért nem is hiszek az effajta megmozdulásokban. Nem az eredményeit kérdőjelezem meg feltételnül, hanem inkább a hosszútávú hatásait. Az, hogy ehhez a színház bármit is hozzá tudna tenni, vagy úgy általában a művészet, az ma már sajnos megmosolyogató elképzelés. Az Újvidéki Színház Opera Ultima c. előadásában hangzott el: "Ez az előadás (Figaro házassága) valamikor forradalmat robbantott ki..." De ma már csak bólogatunk, vagy megvonjuk a vállunk. És ez még a jobbik eset. A mikrofonba üvöltős, "odamondós" műfajok lassan önmaguk paródiájává válnak, és azon kívül, hogy a tisztelt néző, akit amúgy épphogy sikerült bekönyörögni a színházba, enyhe halláskárosodással távozik, egyéb hatást nem nagyon fejtenek ki. Szóval, mit lehet tenni? Szerintem 2018-ban a színházban kántálni, törni-zúzni, megmondani, beszólni önmagában már nem forradalmi, hanem közhelyes és gáz. Forradalmat a művészi szintű igényesség, valódi vízió, precizitás, kreativitás és az alázatos munka jelenthetne. Utóbbihoz alighanem meghozná a kedvet, ha azt megbecsülnék és megfizetnék. Addig meg mindenki túlélésre játszik, és a kör bezárul.

Lénárd Róbert, rendező: 1968 óta ötven év telt el. 50 éve annak, hogy a világ arcán kitörölhetetlen nyomot hagyott egy vesztes politikai, kulturális és szexuális forradalom. A forradalom meghalt. Résztvevőiből terroristák lettek vagy még nagyobb erővel tomboló kapitalizmus példás polgárai. Az utolsó globális felkelést a mai napig titkok övezik – ám pont ez a reá ereszkedő misztikus köd ad lehetőséget arra, hogy apropóján megálmodjunk egy új, jobb, őrültebb forradalmat − jelen időben, a színház által nyújtott térben.

A szöveg egy intim történetre épül, amely a szemektől elzárva egy polgári lakás mélyén tárul fel. A lakás falain azonban folyton áttör a kinn egyre ragyogóbb fény. A Molotov-koktélok fénye.

Három ember találkozása ez, alámerülés a testiségben és az intimitásban, egymásra találás filmben, művészetben, zenében – s mindez tükörképként szolgál a kint zajló forradalomnak.