Nyomában ezernyi csaj, egy forradalom, vagy tizenöt zeneszám, a cári hadsereg, a teljes orosz irodalom az élén Majakovszkijjal, valamint vagy száz tükör.

A csörömpből nóta lesz, a nótából költészet. Meg vodka.

"És ha rúgták, azt ő szerette nagyon

Az ököl az arcán, mint az eső"

Szergej Jeszenyin ‒ Karalyos Gábor, m. v.
A Fekete Ember ‒ Mészáros Árpád
Anna Izrjadnova ‒ Crnkovity Gabriella
Zinaida Reich ‒ Ferenc Ágota
Isadora Duncan ‒ Elor Emina
Galina Beliszlavszkaja ‒ László Judit
Anatolij Mariengrof ‒ Kőrösi István
Alekszandr Blok ‒ Pongó Gábor
Nyikoláj Kljujev ‒ Sirmer Zoltán
Vlagyimir Majakovszkij ‒ Gombos Dániel
Ludmilla Alekszandrovna ‒ Figura Terézia
Tatyána Jeszenyinova / Tánya ‒ Krizsán Szilvia
Szófia Ivanovna ‒ Orlovity Sztaniszlava, m. v.
Pjotr Szemjonovics ‒ Soltis Lehel
Vladiszláv ‒ Magyar Attila
Rurik Ivnev ‒ Huszta Dániel
Vadim Sersenevics / Borisz Paszternak ‒ Ozsvár Róbert, m. v.
Alekszej Ganin ‒ Szalai Bence, m. v.
Lola Kinel ‒ Simon Melinda
A gyermek Jeszenyin ‒ Beren Živanac, m. v.

A dalszövegeket Szergej Jeszenyin versei alapján írta: Lénárd Róbert
Az Óda a forradalomhoz című verset írta: Vlagyimir Majakovszkij
Koreográfia: Ista Stepanov, m. v.
Díszlet: Maja Ivanović, f. h. és Salamon Luna, f. h.
Jelmez: Senka Ranosavljević, m. v.
Zenei munkatárs: Klemm Dávid, m. v.
Plakátterv: Maja Ivanović, f. h. és Salamon Luna, f. h.

Ügyelő és súgó: Bíró Alekszandra
Fény: Majoros Róbert
Hang: Bíró Tibor
Smink: Bojana Radović
Fotó: Srđan Doroški, m. v.

Rendezte: Milan Belegišanin, m. v.

Az előadást támogatta: Újvidék Város Kulturális és Oktatási Titkársága

Bemutató: 2017. október 27.

* * *

Jeszenyin, a költő: A költők költője, angyal és démon, hús-vér ember, aki verekedett, csalt, szeretett és gyűlölt. És szenvedett. Imádták a nők, és ő ugyanolyan hévvel rajongott értük. Szinte ugyanakkora lázzal égett a vodkáért is. Politizált, nem túl szerencsésen. Világi, de orosz. Kortalan. Oroszország szerette, majd gyűlölte, ignorálta, az égig magasztalta... Sokakat megihletett. Sokféleképpen. Mind a mai napig... Mostanában az Újvidéki Színház is az ő verseitől visszhangzik...

Kornelije Kovač, zeneszerző:
Jeszenyin versei nagy hatással voltak rám, mondhatni, rajongok a költészetéért. Nem magáért az emberért, hanem a benne lakozó művészért. Sohasem tudtam kedvelni az olyan embereket, akik isznak, verekednek és kellemetlenek embertársaikkal, viszont tisztelem az ilyen emberek művészi kreativitását. Ilyen téren Jeszenyin teljesen lenyűgözött... Sokat és áthatóan tanulmányoztam költészetét, életútját, azt amit ő írt és amit mások írtak róla. Játéka a szavakkal és az általa formált költői képek... Jeszenyin egy óriási művész.

A költészete iránt abban az időben kezdtem el érdeklődni, amikor 1978-ban a családommal együtt kiköltöztem Angliába, ahol ki szerettem volna magam próbálni az ottani zeneiparban. Magammal vittem néhány könyvét, és mint utólag kiderült, a szabadidőm legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy megzenésítettem néhány versét, zenéket szereztem, melyeket az ő költészete inspirált, viszont nem állt szándékomban közölni őket. Tilehurstnek hívják azt a kis városkát Reading mellett, ahol 15 szerzemény született.

Visszatérve Belgrádba, rájöttem, hogy munkatársra van szükségem, egy színházi emberre, egy dramaturgra. Sokáig eltartott a keresése, mert ha valakinek felvetettem a Jeszenyin témát, általában nem jutottunk közös nevezőre... Egyszerűen nem szerettem volna, ha valaki megír egy mesét, mert hiszen a történet adott Jeszenyin költészetében. Egy mozaikot szerettem volna a szerző szavaiból, gondolataiból, meséiből, hogy maga a szerző legyen a dramaturg. Általában így indultak a dolgok, de hamar feladták, mert sok időt igényelt volna a munka, le kellett volna vetkőzni az emberi hiúságot... Mikor hozzájutottam Venczel Valentin címéhez, egy hosszú, több oldalas levelet írtam neki. Ennek az eredménye lett ez az előadás.

Lénárd Róbert, szövegíró

Száz ‒ igen, pont száz ‒ évvel ezelőtt egy birodalom romba dőlt és egy másik megszületett. Ugyanekkor születik egy költői életmű is, sőt, ekkor szakad ketté a művészet örökre a formalizmus és a hagyománytisztelet ikertestvéreire. Sztanyiszlavszkij vs. Mejerhold. Jeszenyin vs. Majakovszkij.

Több módja van, hogy az ember nekilásson egy zenés előadás (esetünkben egy zenés életrajz) szövegkönyvének. Írjat bele szongokat. Vagy válogathat szongokat egy költői életműből. Vagy, és esetünkben ez bír relevanciával ‒ kaphat egy halom kész szongot, amelyek köré szóerődöt kell építenie. Aztán dokumentumokat ás elő: verseket, kéziratokat, fényképeket. Megpróbálja megérteni, ki volt Szergej Jeszenyin, angyal volt-e vagy ördög, sorozatot néz a költő életéről és állítólagos öngyilkosságáról, keresgéli számtalan szeretőjét...

És akkor jön a neheze... Megpróbál megérteni egy korszakot. A tocsogó vér és a politikai és művészi ideológiák nagy korszakát. Megpróbál párhuzamot vonni köztük és köztünk. Aztán elbőgi magát, mert 1917 óta semmi sem változott. Az alsóbb osztályokba tartozókat agyonlövik, az új hatalom vérszomjasabb, mint az előző, az utcákon hemoglobin és vodka. Meg szerelem.

Milan Belegišanin, rendező:

Minden ember világosságot és árnyakat hordoz a tarsolyában. Az, hogy a lelkének melyik fele jut előtérbe, attól függ, hogy merre viszi az útja. Tehetséges embereknél hajszálnyi a ez határ a két állapot között. Amennyiben ez a határ eltörlődik, akkor alakul ki a delírium, skizofrénia... Úgy tűnik, a tehetség velejárója a függőség átka. Jeszenyinnél az alkohol volt az az átok, ami ezt a határt áttételezte, tönkretette és leépítette...

Minden kornak megvan a maga igazsága. Ellenben a mai idővel ‒ a Facebook, az internet, a széttépett idegek idejével ‒, létezett egy másik kor is, ahol az idő lassan telt, és jutott idő az életre, szerelemre, szenvedésre...

Jeszenyin története a mi romantikus ifjúságunk meséje. Lénárd Róbert remek szöveget írt, én pedig három csodálatos intézmény - Jeszenyin, Kornelije Kovač és az Újvidéki Színház társaságában lehettem. Nagy megtiszteltetés és kiváltság abban a színházban dolgozni, ahol csodálatos pillanatokat éltem meg.

Karalyos Gábor Jeszenyin szerepében:

A próbafolyamat alatt, két nappal a bemutató előtt Jeszenyinről kérdezni engem olyan, mint azt kérdezni egy vajúdó nőtől, hogy vajon szép lesz-e a gyermeke. A szülési fájdalmak pedig már folyamatban vannak. Jeszenyin még mindig alakulófélben van, formálódik. Ami ebben a folyamatban nehéz, ám ugyanakkor hatalmas kihívás, az az, hogy én a költő világos oldalát játszom. A természetének sötét oldalát Mészáros Árpád alakítja. Mindketten fél embert formálunk meg a színpadon. Mindent ami félelem, kétség, demon ‒ azt Árpád játssza. Minden embernek kettős természete van, és ezzel manapság még nehezebb együtt élni, mert olyan korban élünk, amiben minden rohamosan változik, magának az időnek is teljesen más a definíciója, mint valamikor. Igen, számomra ez félelmetes, viszont megtaláltam a megoldást: saját, az időtől független világot alakítottam ki magamnak, amely ellentétben áll azzal az idővel, amiben élek. Egy hegy tetején lakom, ahonnan rálátok Budapestre. A városba csak dolgozni járok. Otthon kerámiával és kertészettel foglalkozom. Társasági életet csak időnként élek.

Mészáros Árpád a Fekete Ember szerepében:

Szeretek negatív szereplőket, őrülteket, démoni alakokat játszani. Valahogy azt hiszem, minél jobban átélem a bennem élő sötétséget, annál több fény, öröm és szeretet lesz bennem az evilági életemben ‒ elviselhetőbbé válok magam és mások számára is. Ugyanakkor szeretek ezekből a démonokból egy emberi mosolyt előcsalogatni, olyan mosolyt, amely hasonlót csal a néző arcára is, mert senki se fehér és senki se fekete. Jeszenyin esetében az alkoholtól és a nőktől való elképesztő függőség ez a mindent felzabáló démon. Hatszáz fokon ég, és természetesen az ilyenek nem élnek sokáig. A nagy tehetségű embereknél meglepően sokszor fordul elő, hogy belefolynak a politikába, még ha a legbanálisabb változatába is. Hiszem, hogy ez azért van, mert tiszta költészettel nem tudnak megváltoztatni valami alapvetőt és úgy érzik, hasznosabbak, ha beállnak a politika körtáncába. Azon gondolkodtam, hogy van-e valaki ma, aki a huszonegyedik századot ilyen komplex módon poetizálja, mint akkor Jeszenyin... Régebben azt képzeltem, hogy ez Bono a U2 együttesből, de úgy tűnik mostanában, hogy ő is megcsúszott... Az ember előbb vagy utóbb mindig megbotlik. Ehhez a ragyogáshoz, amit Jeszenyin ont, manapság talán Bob Dylan áll a legközelebb.